Életünk során van néhány olyan átmeneti szakasz, amely a megtéréshez hasonlóan átformál
bennünket : a régi elmúlik, és teljesen új jön létre. Ezt néha nem is érzékeljük, amikor kicsi a változás.
Soha senki nem változik meg addig, amíg nem elég erős a fájdalom.
Életünk megváltoztatására ösztönző esemény majdnem mindig szívfájdalom: valami javíthatatlanul összetörik, túl nehéz lesz ahhoz, hogy tovább cipeljük vagy kezelhetetlenné válik.
Ha elviselhetetlenségig fokozódik saját lelkünktől és a hozzánk legközelebb álló emberektől való eltávolodásunk miatt érzett fájdalom, ez arra késztet minket, hogy átformáljuk vagy legalábbis el kezdjünk kis lépésekben változtatni életünkön.
Amikor rossz formában vagyunk, sírósak, zsémbesek, szorongósak, amikor már távol vagyunk magunktól, Istentől, szeretteinktől.
Magunk mögött kell hagynunk szép lassan a helyesnek vélt életfelfogásokat, amik valójában mérgezőek és károsak: az erőlködést, a bizonyítást, a munkamániát, a testünk és szellemünk mellőzését.
Kell az életünkbe egy kis csend egy kis letisztultság. Törekednünk kell erre.
Nem a külső dolgokban kell bízni, hinnünk kell magunkban, saját értékrendünkben, saját vágyinkban és nem biztos, hogy sokkal bölcsebb és biztonságosabb más emberekre hallgatni.
Jobban járunk, ha saját lelkünk és szellemünk mélyén rejlő értékekhez viszonyítjuk életünket.